Lefelé az utcán, magányosan ballagok.
Zengenek lelkemben magasztaló dallamok.
Nem sietek, nincs is hova,
Buszok csak úgy szállnak tova.
Apró pocsolyákba gyűlnek mind a pacsmagok,
Sorra csukódnak a hajdan kitárt ablakok.
Csendben esik, szemerkél,
Pont ahogyan szeretném.
Az alattomos fagy kékül már az alkonyon,
Én csak egy csepp vagyok, megfagyok az ajkadon.
Ellátok egészen a csillagokig
Látod, a kertek alatt Sötétedik.
1 hozzászólás
Kellemes hangulatú melankolikus őszi vers. Gratulálok. Tetszett. Üdv. 🙂