Csálé présház böfög mustszagot,
víg pálinka forr, a méz ragad,
ezüst pókháló, öreg fagott,
kertek hasa éretten dagad.
Belecsimpaszkodva a ködbe,
bőröm alá kúszik a bánat
jót és rosszat borítva össze,
szél ráz levél fosztotta ágat.
A vak sors a régi, jó haver
torkomon áll és hetykén tegez,
az életem aléltan hever,
az ősz szikéje gyógyít-sebez.
Elfolyik a természet vére,
az ősz az idő erébe metsz,
készül egy szép téli estére,
ott velem álmot alvó lehetsz.
4 hozzászólás
Ember és természet párhuzama, kapcsolata bújik meg soraidban! Igen kifejezően vetítődik rá az elmúlás hangulata a vers egészére…
grat
leslie
Köszönöm. Kicsit kesergős sorok, de tudomásul kell venni az elmúlást. Ezzel a verssel is gyakorolom. üdv/vaj
Szia vaj!
a szójáték ellenére ez egy komoly vers, de felcsillan benne, mint pókhálón a dér egy-egy víg kikacsintás.
"álmot alvó" biztos nem leszek, mert ezt nem értem, de az egész vers szépen felépített, frappáns, vidulva bánkódó.
Üdv: Cal
A vers címe volt meg először. Az jutott eszembe, hogy Arany idejében is hasonló érzések születtek ősszel, de ma valahogy apolkaliptikusabb, káoszosabb az ember lelke. Az "álmot alvó" olyan művészieskedő kitalálás, ezek szerint hülyeség:) üdv/vaj