Ott

Tisztán emlékszem, állt ott valaki
az ablakmélyedésben mozdulatlanul,
csak sziluettjét mutatta a fény,
hunyorogtam, hogy felismerjem őt,
szerettem volna megszólítani,
de felörvénylő idegen erők
elvonták róla tekintetemet,
elfordították gondolataim
testvéremtől, mert ő volt, már tudom,
csak köszönteni nem maradt időm,
csak átölelni nem volt alkalom
a meg sem fogant, meg sem született,
és ennél fogva meg sem is haló
ikertestvért, ki évtizedekig
ott állt és látta lépéseimet,
a telepített akadályokat,
ravasz csapdákat, éles köveket,
előre tudta tévedéseim,
s nem hallottam, ha figyelmeztetett,
mert siettem, mert senkitől se féltem,
magam alkotta szabályok szerint
szerettem Isten teremtményeit
és nem tudtam, hogy ő az én testvérem.

Igyekszem, kérem, ne lökdössenek,
már ezt a verset is csak suttogom.
Miért jöttek e géparcú pribékek,
akik vezetnek, mint egy elítéltet
a betonszürke, üres udvaron?
Összecsengések, ritmusképletek,
hiába tudom, nem segítenek,
nem érthetem, hogy most hová megyek,
sem azt, hogy honnan meddig értem,
miben hibáztam, miben voltam vétlen,
mért velem játszott minden hatalom.

Csak néz utánam, néz a jobbik énem,
s mikor a villanófény fejemre lecsap,
ő majd akkor is köztetek marad,
szoborrá válik pillanat alatt,
ott áll egy ablakmélyedésben.