Őz..

Mint kergetőző szellőpár, zörgette az őszi avart az erdőn. Őz létére egészen emberi alakja volt. Kecsesen vette a hepehupás akadályokat. Jóval okosabb volt, mint a vadászok, így nem volt ellensége az erdőben. Nem is félt. A kedve, mint a fénynek ősszel, a reggelnek nyáron, mint ünnep estéjén a halk Karácsony, egy Húsvéti reggeli, családi légköre, és mint Anyám féltő szeme. Gyakran gondolt arra, aki őt igazán szerette.. Ilyenkor volt gyors patak, pusztán hulló alkonyat, és szélkomám a tisztító, árva könnyét szárító. Most épp kint állt egy erdő széli ösvénynél, ahol egy bánatos tölgy szavait hallgatta. A hervadó ifjúság már messze járt, ősz végi langy fénysugár járt, együtt vigasztalták a fát. Egy darabig csak hallgatott, és csend-füleket aggatott. Magára hagyta, aki kérte. Úgy tűnt, hogy mindenki szerette, csak talán az emberek nem. Lehet épp ezért járta az erdőt. Talán magát nem szerette…