Panasz Radnótihoz

Az ágy szélén ülök, és nem jön az álom. S az éjjel, mint
szürke lepel hull az ablakon túl, a lámpa vasára…
Belém hasít neved, mint tőr, te árva poéta, ki
magasan állsz most valahol, egy égi pulpituson és
rá veted féltő tekinteted hazádra, mit náladnál
jobban talán senki sem szeretett és féltett e-honban,
hol most is a gyengét és az elesettet húzza az ág.

Tán így ültél te is egykor, ágyad szélén a barakkban
hol foglyok aludtak s ájult lihegésük közepette
vakon tapogatva kezeddel, írtad a hexametert…

A hold, mint egy vándor némán néz be rám az ablakon át,
s azt érzem, hogy fogoly vagyok én is, kit megöl a kétség,
elhagy az álom, mert nem tudom, lesz-e még holnapután.

Most elmondom neked te égi poéta, hogy értsd miért
is fáj a szívem. Mért öl a kétség és kerül az álom,
ez éjjeli órán. Mért ülök kábán és ily egyedül.
Ha látnád hazádat, hát elszomorodnál, úgy ahogy én.
Eladják földünk mihaszna kufárok, álarcos, gazdag
képmutatók. Ölik a népet talmi adókkal és mi
tűrjük némán, mert ellenük sajnos nem sokat tehetünk.

Hát mutasd meg nekem az utat, hogy lássam, hogyan kell most
szeretnem e-hazát! Mit tegyek érte? Mondd el, hogy értsem!
Kiáltsd a fülembe! Kitől várjam most népem vigaszát?…

Lassan hajnalodik… A hold nem világit ablakomon…
Csak a csillagok égnek…, de amikor derengeni kezd
halványulnak ők is, ahogy keserű – fájó gondolatom…