Párnába dugom a fejem.
Félelmem eltemetem.
Minden bajom eltakarom.
Ha fáj a fejem, ha fáj a dalom.
Én elbújok,én elmegyek,
én a problémákból nem veszek.
A szomor, a bánat,
kerülgethet máma.
Kéne végre az a nap,
mikor a párnám feldagad.
Megnő akkorára,
hogy a problémákat fedje mára.
Ó párna gyere vissza mára,
hátha minden baj,
megszűnik hamar.
Nem lesz olyan,
nagy zavar.
A párna vára megvéd.
Ott nincsen semmi emlék.
Ott nem érhet baj,
a párna eltakar.
4 hozzászólás
Szia Ati:)
Az egész versed csupa ritmus, és zene!Hm,ha az én párnám is megnőne:)Vagy legalább elmondaná, hányszor bőgtem telle .Nagyon teteszett!
Pusz:Kriszti
Kösz Kriszti 🙂
Érdekes vers, meg kell vallani. A mondanivalója saját kislányoromat idéz fel nekem, azt az énem, aki minden baj elől az álmokba, az álmodozásba menekült.. 🙂
Milyen jó is lenne, ha lenne olyan hely, ahová el lehet bújni a bajok és bánatok elől…
Szép versedbe ezt a gondolatot szőted bele. Jól íelnek a soraid, örömmel olvastam el.
Üdvözlettel: Kata