Passió a szobáig

Oly vidám vagyok az ajtó előtt állva,
Ujjaim között kulcscsomóm morzsolom,
Mint valami modern olvasót skandálva
Széltől könnyes szemmel imám elmondom.

Belépek, friss illat, sült hús és ódon
Emlékeim fura, kevert bársonya
Letelepszik áldón és pokoli mohón
Templomban részegült, fáradt agyamra.

Homály s köd takarja első lépéseim
E néma passión, ahogy indulok.
Jézusnak csak egy volt, nekem keresztjeim
Halma vállamon, mely alatt elfogyok.

A cipőszekrényben múltam sorakozik,
Megmaradt minden rég megkopott cipő,
S e had szép hadrendben, kicsitől a nagyig
Hozza első könnyem, mely szememre jő.

És ahogy kabátom a fogasra tűzöm,
Eszembe jut minden rég viselt ruhám,
Amely ruhák régen elégtek múlt-tűzön,
Mert hogy kicsi voltam, csak így láthatnám.

De elvesztek régen levedlett bőreim,
Elporladt múltam, éltem bibliája,
S lomszekrényben rothad gyermekjátékaim
Rég elveszett szürke illúziója.

A régi szőnyeg, mely oly régóta fekszik
A bejárat mögött, mint gyermekkorom,
Melyet hosszú évek talpai felkenik
Oda, hol többé nem szabad játszanom.

S az előszobában, melynek küszöbében,
Tipegve én sokszor, százszor felbuktam,
Most még utoljára, lelkem keresztjével,
Szívem bánatával térdre borultam.

A szoba közepén sír a kerek asztal,
Lábai közt nem jár már sok kisautó;
Az idő törvénye hallatlan szigorral
A sztrádahasználatra rég lecsapott.

S hol van már a tenger, melyet én alkottam?
A halakat is kihalászta a múlt.
Száraz a kő már a holt akváriumban,
Minden aranyhal az emésztőbe bújt.

Szobám szürkesége vesztőhely kriptája,
Ahol minden tárgy szép múltról prédikál,
És zsivaja, nevetése e homálynak
Gyermeki szellemem képében sétál.

Könnyem hull, mikor a szobába érkezem,
Passióm végén a múltam kalapál
Csuklómba szöget, s ahogy fröccsen a vérem,
Az emlékek keresztjén ér a halál.