Pendítsd a hangszert!

Köd borítja lelkem, puha köd,
vagy talán ezüst éjből lett dér,
eszmék hada egyre csak röpköd,
úgy tűnik, most minden szó ledér.
Vágy szánján siklik, tűnik tova,
múlóban a hiúság szaga,
útra kél, bár nem tudja, hova,
célja nem más, csakis önmaga.

Ha én én vagyok, ki lehetsz te,
tükörképem vagy önálló lény?
Kettéválhat-e kettőnk teste,
átszűrődik- e bőrödön fény.
Azért vagyok, hogy halld hangomat,
melletted állok, többet ne félj,
nem adhatok mást, csak magamat,
hogy szerelmem lágy húrján zenélj.

Muzsikánk az égben egyesül,
de szívünkben itt él dallama,
többé már nem leszünk egyedül,
minden sóvárgó lélek hallja ma!
Tudom örök időktől fogva,
génemben fészkel e bölcsesség,
nem lehetünk a magány foglya ,
bár hangszerünk olykor néma még.