Harmatos reggel a csúcson, a völgybe,’
bukkan a ködből tág, messzi határ,
szín-teli fényben, ha tavasz köszönt be
friss öleléssel tar ágat riszál.
Berekben barkaág szürke selyemben,
kíváncsi bimbóból pattan a vágy,
élni az életet mind hevesebben;
nedvében pulzál a rejtett virág.
Perpetuum mobile ritmusa gördül,
haldoklik, éled az örök idő,
gyökér nyer végtelen erőt a rögből
földbe vetett mag, ha rendre kinő.
Miért csak az ember ritmusa gyengül?
Fonnyadó létben a sors foga rág,
kátyúba zökken, kihullva a rendből,
elfagy a bimbó, nincs benne virág.
2010 márciusa
6 hozzászólás
Kedves Ildikó!
Szép ritmusos vers és mélyen szántó gondolat a létről.
Tetszett.
Üdv: József
De éppen azért mert örökmozgó,innen is tovabillen,megújúl.
Kedves Szhemi
sok szeretettel köszöntelek.
I.
Kedves Gyogyó,
Még nem találkoztam itt veled,
Így van ,tovabillen, újra és újra ezért ez a ritmus is,
amivel megírtam.
Köszönöm.
I.
Köszönöm ezt a kellemes percet, s hogy fájhat az ősz is nekem, így nyaram aranyán!
Én köszönöm, hogy erre jártál.
Még nem fájjon az ősz, arra később gondolj.
Üdv. Ildikó