Vándorfelhők, mikor jösztök,
a kék égről rám köszöntök,
hisz' látjátok, szegény Sándor,
távol került hazájától…!
Barguzinban, messze-messze
lettem én már eltemetve.
eltemetve, bizony élve,
hazajutást nem remélve…
Nagy a Bajkál, tükre sima,
innen száll fel sok-sok ima,
féltő ima a hazáért,
és a magyar szabadságért.
Szerelmem és szeretteim,
véreim és testvéreim,
messze került tőlem minden,
legyen veletek az Isten!
Én már csak a felhőt nézem,
mikor jön hazámból -, érzem.
Hoz-e vajon üzenetet?
Mert én akkor csendben leszek.
Olyan nagyon csendben vagyok,
hogy meghallom a hangotok,
tágra tárom a lelkemet,
ma így várom a híreket…
Tudom, nehéz a sorsotok,
harcoltam én, s most rab vagyok,
vissza soha nem térhetek,
szabadon, mint a fellegek.
Ha felétek szálldogálnak,
reám tör a könnyes bánat.
Vágyom, könnyű pára legyek,
s egyszer velük haza megyek…
2 hozzászólás
Kedves Albert!
Szép szavakkal írt versed számomra megható volt olvasni. Elgondoltam, hogy egy olyan értékes, fiatalnak és remek versírónak ilyen kegyetlen sors adatott. Olyan a versed hangulata, mintha maga az író érezte volna, s mintha a szavak tőle származnának.
Sok-sok érdekes témát dolgozol fel versírással. Előtted leemelem még a nemlévő kalapom is.
Szeretettel olvastam: Kata
Köszönöm az értékelést, kedves Kata!
Való igaz, hogy kísérletezem többféle szokatlan verstémával is. Nem szeretek kitaposott utakon járni, hanem én is taposok magamnak újat. Jól látod, hogy a vers 1-es szám 1-ső személyben íródot. Valójában belegondoltam, hogy mekkora sorscsapás lehetett egy ilyen fiatal költőnek szeretteitől és szeretett hazájától távol, száműzetésben élni a Bajkál tó melletti orosz településen. Ha így történt -, márpedig ma már bizonyítékok is vannak -, akkor megpróbáltam a költő akkori belső lelki hangulatát feltámasztani anno. Hát ez lett belőle… 🙂
Szeretettel: alberth