Csak ülsz, ülsz szótlanul,
szürke árny nehezedik rád,
szemed távolba réved,
nem gyúl már benne fénysugár.
Remegő kezed az öledbe rejted,
az utolsó ima hagyja el ajkadat,
Isten megtagadott régen,
nem kell, hogy hallja hangodat.
Bánattal festett szemedből
forró könny csordul arcodon
s egy réveteg mosoly mély barázdát
hagy, míg elmerengsz a múltadon.
Agyad fáradt tekervényein átsuhan
egy tánc, a zene, a “görög”
– a vaku villan – a pillanat örök.
Pillanatkép
Szerző: Vox_humana
4 hozzászólás
Kedves Vox,
Egy rövidke filmes jelentként láttam a versed, ahogy egy idős férfi (de akár nő is lehetne) mereng és közben egy fotót tart a kezében egy régi önfeledt pillanatról. (Bár tudom úgy írtad, hogy az a kép az elméjében villan fel, mint emlék.)
Szóval, nagyon láttató és érzékletes pillanatképet festettél, amit beleng az elmúlás melankóliája. Aztán jön az a kis vidám felvillanás ami érzésem szerint még rá is erősít az alaphangulatra, de ugyanakkor mégis hoz bele egy kis fényt.
Üdv: Ginko
Kedves Ginko!
Az ilyen fájdalmas pillanatok örökre bevésődnek az ember elméjébe, lelkébe.
Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataid.
Üdvözlettel: Vox
Szia Vox!
Megrázó a versed, olyan, mint egy hosszú, mélyről jövő gondolatsóhaj, ami a kezdeti mozdulatlanságból örök mozdulatlanságba dermed.
Súlyos tartalom, hatása nem marad el, nehéz szívvel olvastam.
Annak nagyon örülök, hogy tettél fel verset. 🙂
Szeretetettel: Kankalin
Köszönöm Kankalin. Valóban egy nagy sóhaj volt.
Ölellek: Vox