Pillanatkép az íróasztal mellől

Most nincs Ő, most tényleg
Egyedül talált a fél tíz,
És nehezebb lenyelni a gyógyszert,
Mintha nem is folyna át torkomon a víz.

Millió dolgot kéne tenni, és lám
Most van, van időm, csak erőm nem,
És ha gyenge lennék, most hagynám,
Amit látok: mily könnyű lenne eldőllenem.

Tizenhét év éppen hogy mögöttem,
S mintha hatvan súlya nehezedne rám,
Visszafog és taszít a megannyi „kell”,
Mint versenylovat a kőkarám.

De muszáj, de tűrve és nem nyögve
Mutatni kell a világnak, hogy erős vagyok
És elbírom, magamnak is tagadva örökre,
Hogy talán a terhek túl nagyok.

Verset kell írni inkább, abban fájni
– az úgyis jobban ég aztán -,
Abban sírni, abban zokogni el mindent
Ami egyszer halott virág lesz a boldogság tavaszán.

Aztán az órára nézni és mondani,
Hogy „Hey lil’ girl, come back to Earth”,
Elmenni fürdeni, sóhajtani egy nagyot:
„Fáradtság, talán ma utoljára gyötörsz.”