Pillanatnyi anziksz

Vágyakozom! A tavaszra.

A Nap melegére, éltetőre, mi lesüthetne
fentről szegényre, a földön fetrengőre, a
koldusra, ki szennyes gönceit féltőn
szorítja, mint egyetlen gyermekét anyja
óvja a többitől, hogy el ne ragadja.

Nézem, látom alatta bűnös város mocska,
a szenny az égig ér, ő helyet foglal rajta
s kér keveset, kezét nyújtja könyörgőn,
a forintot beleteszem -távozom- ő halkan
morogva köszöni, tán futja borra, egy deci
neki az élet, másnak édes méreg, s talán
jut kenyér is száraz igaz, de étek, kell
ez is, mint felmentés a halálraítéltnek.

Jobbját emeli -talán görcs ez- utánam int
s én vállam fölött visszanézek picit, lopva,
arcomon szégyen vörös foltja, virít, lángol,
hogy adtam, a bélyeg megmarad tán örökre
rajtam, a többi nézi, sietve dolgát intézi
s nem kérdi miért, minek -rohannak, őrli
őket az élet, csak én vágyakozom tovább.

A tavaszra.
Most jobb nem gondolni a holnapra!