Én nem akarok senki lenni és semmi
ezen a földön, csak élni szeretnék oly
nagyon örökkön, úgy mint a hegyek
és a zúgó völgyek, s az égi csillagok
odafönn az égen, túl minden vágyott,
édes reménységen, mit remélhet a szív
és megadhat az élet. A világ örök, se
hossza se vége, se közepe se széle,
se ideje, se időtlensége, csak él s
rezdül, ki tudja mióta már, s járja
e robot-moraját a kezdetnek útján,
az egek örök tengerén, messzeségbe
tűnő évmilliók óta. Ugyan ki érti ezt?
Felettünk milliárdok, zúgó csillagok
élnek és halódnak, s helyettük újak
állnak föl csalóka ábrándokon túl
lelve meg helyüket a maguk keringő
törvényén. Ki vagyok én, ki értelmet
lelni jöttem e világra, hová nem akartam
jönni s mégis itt vagyok, ki érteni akarom
az érthetetlent, s hinni a hihetetlent örök
reményül e jajongó ég alatt. De nem
mondom, hogy hihetetlen minden, mert
minek törvénye van, az hihető kell legyen,
a láthatatlanon túl is, mit rejt az élet
zsibongó árja. S ahol törvény van, ott
törvényhozónak is lennie kell, s ahol rend
van, ott rendelet, s ahol rendelet, ott,
rendeletet hozónak is lennie kell.
Ha az éj lehull, kérlek, nézz fel a csillagos
égre, s lásd meg a fénylő testek ezernyi
raját, annak örök tengerét a maga
törvényén. Pillantsd át a messzeséget,
s merengj el szemeid világán és figyeld
a törvényt, leld meg igazát a végtelen
keringésnek, ahol a csillagok nem
sietnek és nem késnek, ott fenn a
magason, ott, hol felzúgnak az egek,
a messzeségbe nyúló örök fellegek.
Óh, te ég, ki vagy a mérhetetlen távolok
világa! Sóhajom feléd száll innen a földi
partok mélyéről, s merengek, mióta nem
lelem helyem ez árnyékvilágon. Pedig
oly nagyon szeretek élni, mégis úgy
gyűlölöm e mostohaságot, mi körülvesz.
Az ember már alig szeret szeretni, már
a szívek konokká tették e földi valót,
ahol rebbennek az árnyak a sűrű
homályban megcsalva a múltat, azt az
ámultat a tegnapi akarat. Én érteni
akarom az embert, kinek szíve tegnap
még szeretni mert, s ma már gyűlöl
mindent, mert az élet megcsalatva
elveszt minden sikert. Tudom, hogy
fáj mindenkinek, ami fáj, hisz odaveszett
mennyi báj, de gyűlölni akkor sem
szabad, mert az ember attól még
nem lesz szabad. Nekünk, kik élünk,
szeretni muszáj, szeretni mindent,
mi jó, mi nemes. Hinni egy új világot,
egy földi valót akkor is, ha rajtad csüng
az ámulat, s ha úgynevezett barátok
kaján vigyora rajtad jót mulat. Te csak
higgy és akkor is remélj, és mit se félj,
ki az Istentől egy életet és egy valót
örököltél. Tudd meg, ha fáj is, a hit
nem mindenkié! Épp ezért te sose
mondd, hogy nem vagy senkié csak
azért, mert nem láthatod Őt, ki az egész
mindenséget átöleli, s az örömét azokban
leli, kiknek szíve hittel teli, s azokat ő
szeretve tiszteli.