Pillantva az égre

Könnyet csal szemembe az élet,
s hogy én is élhettem idáig, másom
sem volt mint a létezés, amit
igyekeztem felfogni mindenkor.
S annak kérdése hintette belém
mégis vajúdását, mi örök mód
vágyaimba botolt. Szánnivaló
voltam, meggyötört, emberektől
elhagyatott. S az az elhagyattatás
mily nagyon fájt marva ábrádjaim
minden kínját, mikor közelített
felém a hajnal. S árnyakat vetett
az ébredő remény bennem,
vajúdva magamban, de nem csupán
magamért. Kerestem mindenkor
a létezés értelmét, s mint kelmét
csavartam magam köré azt, amit
arról gondoltam. Gúnyoltak azok,
kik megvetettek, s nevettek rajtam:
"Jön a bolond, kié a gond!" Mert
nekem gondom volt mindenkor,
éltem, de fájt élnem. Fájt az
elhagyattatás, oly árván éreztem
magam, mint kinek egy anya életet
adott, s mégis olyan voltam az
emberek között, mint a megtagadott.
Akik szerettek néha tán, de nem
azért, aki voltam, hanem azért
akinek hittek, akinek gondoltak
képzetükben. Volt sok irigyem, kik
lenéztek, megvetettek, mert
mertem nem beilleszkedni oda, hol
nem az élet értelmét keresték
esték árnyain, csillagok hunyorgása
alatt. S mily messzeségek követték
egymást ábrándjaimban, mikor
fogantak képzeteimben történései
a leledző valahaiságnak. Olyankor
én mindig szótlan voltam, járva
utakat, melyeken kiáltottak az évek
meredélyei, amiket fel sem fogtam,
de értelemért kiáltottam, s nem
nyafogtam. Űztem lépteim,
nyomába jártam az időnek, s
betűztem kiáltva reményeit a
holnapnak, mert hittem azt, hogy
nem csak felettem virraszt az éj.
S mint leomló meredély, úgy látszott,
rám hull nem csak a bennem lévő
képzet, hanem minden, amit
akartam felfogni a bennem
szunnyadó végtelen remény
képében. Mert én láttam azt, amit
rajtam kívül akkor oly kevesen, ők
nem láthatták sokan, mert ők
élték az életük, ragyogva, fogva
neszeit a létezés örömeinek. Oly
gyönyörű ábrándok kísértek
mindenkor utamon, zugain az
elme gondolatának. Jártam
köveit az időnek, járásom nem volt
lomha valaha, ma már
meggondolom lépteim, mikor a
halál néz szembe velem. Azért
nem sírok, s felettébb nem rémülök
meg, ha sírok, dülöngélő köveit látom, ha
megyek a képzetek útjain, mert
leírok mindent, mi fáj. S emlékszem,
hogy fájt az elhagyattatás, mikor
gyermek voltam, mikor oly sokat
nézegettem az eget, és sírva kerestem
az Istent. Kerestem lombok
árnyain ujjaim között, vágyva
mindenemmel Őt, utam
reményeként telve ábrándokkal,
telve a messzeség csillagaival,
léptein annak a belső világnak,
miben éltem az ég alatt, sírva a
széllel, mit Ő küldött el. Hogy
lássam, van értelme élni, s mindenkor
utamul figyelembe venni. Mert
értelemért kiált a szív, az ember
szíve, s keresi azt egy életen át
álmodozva, botladozva, ragyogva
felette csillagai az éjnek. S ma már
nesztelenül kísér az idő, s mikor
az a végtelenbe fut, elsóhajtom
magam. Én megláttalak téged az
élet értelmeként, ujjongva
elfogadtalak, ki megkerestél
engem, kutattál szívemben, s így
kerültem eléd, ki megtaláltalak
végre, remények között hálatelten
pillantva az égre.