Pokol – második ének –

Véget ért a nap, és a barna alkony
levette terhét minden elevenről,
így hát egyedül kellett itt maradnom,

s készültem részt venni a küzdelemből
az úttal és a szánalommal bennem;
emlékezet! kérleltem, jól jegyezd föl!

Oh, Ti Múzsák; oh, te hatalmas szellem,
és te elmém, ki róttad miket láttam
most válik el, vagy-e kitűnő jellem.

Így kezdtem hát: 'Költőm, vezető társam!
mielőtt engednél e merész útnak,
tekints lelkemre súlyok bírásában.

Te verselted, mint apja Silviusnak
romlandó testben más világra hágott,
hogy még földi érzéki sem alusztak.

De ha, ki gyűlöli a gonoszságot:
pártfogolta, a fensőbb hatást értve,
akit és amit, s miket még kiváltott,

megnevezte őt – józan ésszel mérve –
a Birodalom s Róma hős atyjának,
ki fent él az ég tizedik körébe'.

Ami s amely, híven az igazságnak,
megalapíttatott szent székhelyének
s nagy Péter trónja, mit majd ráhagyának.

Ez úton – dicsét még te énekléd meg -,
értette meg Aeneas, mi az oka
a pápai palástnak s győzelmének.

Aztán a Választott Edény ment oda,
hogy egyigaz hitnek vigaszt adjon,
mely út az üdvözülés első foka.

De én mért mehetnék, s ki enged vajjon?
hisz sem Aeneas, s Pál a szent sem vagyok:
így méltónak erre senki se tartson.

Félek tőle, vakmerőség lenne, hogy
ha mégis úgy döntök, ez útra szállnék:
mint bölcs, értsd, mit kifejezni nem tudok.'

Mint kiben a régi hév múlni látszék,
és a gond, a kétség újfent rátalál
s szinte már csendesül az első szándék;

így éreztem a sötét domb oldalán,
megriadtam a feladatot látva,
mire bólintnom túl hamar volt talán.

'Ha jól értlek, sejtem szíved mi bántja',
a nemes árnyék így engesztelkedett,
'hited belegyengült a gyávaságba,

mi az embernek gyakorta gátja lett,
hogy a jótettektől is visszaretten,
mint a ló, mi hőköl bokrosodva meg.

Hogy megsegítselek a félelmedben
elmondom, miért jöttem s mit hallottam
mikor irántad szánalom gyúlt bennem.

Ott voltam én is függő állapotban
és akkor egy áldott, szép hölgy szólított,
akitől engedelmes lettem nyomban.

Szeme szebben fénylett, mint a csillagok,
csendes volt és ámélkodtam bájától,
majdan nékem angyal-hangján mondta, hogy

'Nemes lélek, ki jöttél Mantovából;
oh! még sokan emlékeznek nevedre,
és így lesz, míg a pisla fény világol.

Barátomat, ki sorsnak nem kegyeltje:
feltartották a puszta meredélyen
úgy, hogy félelme majdnem elterelte.

Aztán mit róla hallék fent az égben,
hogy elveszetten minden mersze kókad;
félek, késő lesz már a segítségem.

És most indulj hát, használj ékes szókat,
s amiket még megkíván szükséged;
segítsd, hogy én is megvígasztalódjak.

Mert én, Beatrice küldlek ím téged;
onnan jövök, ahova visszavágyok
a szeretet hajt, s gyújt bennem beszédet.

Ha újra az Úr színe elé állok,
szólok rólad, gyakorta megemlítlek.'
elhallgatott, s szavam a csendbe vágott:

'Oh hölgye, az egy erénynek, tőled lett
az ember fensőbb mindoly halandónál,
kik részi az ég legkisebb körének,

oly kedves mit az imént parancsoltál,
hogy már későnek tűnék akarásom,
ne is folytasd, tudom jól mikről szólnál.

Ám mondd, félelem hogy-hogyan nem gátol
leszállni ide: kellős közepibe
a világnak, hisz máris visszavágyol.'

'Mivel igen kiváncsi vagy, most íme:
röviden elbeszélem', válaszolta,
'miért nem félek én lejönni ide.

A félelmet terád csak oly' dolog hozza,
mi ártani még másoknak sem átall,
a többinek nem félelmetes volta.

Isten teremtett úgy, kegyelme által,
hogy hozzám kínjaitok fel nem érnek,
s nem perzselődöm a tengernyi lánggal.

Kegyelettel teljes Hölgye az égnek,
miatta oly sajnálat támadt benne,
hogy érte fent komor törvényt törének.

Ő Luciát magához így rendelte:
'Egy hívednek terád van most szüksége
a bajban, kérlek vedd a figyelmedbe.'

Lucia, minden gonosz ellensége,
felém közelgett, járta oly' könnyű volt,
s én ősi Ráhel mellett ültem éppen.

'Beatrice! Te dicse az Úrnak!'; szólt
'mért nem segítsz rajt? – érted szíve dobog,
úgy hogy miattad elhagyá a pórt.

Hát nem hallod, hogy sír, rettegve zokog?
Hát nem látod, hogy küzd halállal ottan,
oly árban, mit meg még tenger se fogott.'

Tán senki nem igyekezett oly gyorsan
segítni, hogy kerüljem büntetésem,
mint én, mikoron e szókat hallottam;

S indultam, otthagyván a boldog székem,
bízvást erejében szép stílusodnak;
ki hallja, osztozik a dicsőségen.'

Miután elhangzott e néhány mondat,
könnyek gyűltek szeme két csillagába
mik tettre sarkaltak, úgy meghatottak.

És jöttem hozzád, ahogy ő kívánta;
a vadtól megóvtalak, mi feltartott
a boldog hegyre fel, utadba állva.

Mi van hát? Mondd, miért torpansz meg ott?
és miért nem állasz tettre készen
a bátorság téged el miért hagyott?

Hisz az udvarban, fönt a fénylő égben
három áldott hölgy is téged támogat,
és én magam is annyi jót ígértem.'

Mint virággyöngyök, miket az éji fagy
meghajtott s bezárt, és a napkeletben
szárukon lassan kibontják szirmukat;

a lanka virtus épp így éledt bennem,
s a jótól elcsitult a szívem félsze,
hogy felbátorodva beszédbe kezdtem:

'Oh, mily jótét, ki segít nékem, és te
is gáláns vagy, hogy cselekedtél menten,
mikor ő igaz szóit elmesélte!

Te oly vágyakat keltettél szívemben
szavaiddal ahhoz, hogy kövesselek,
így újra felhorgadt a régi tervem.

Most menj, az akaratban legyünk egyek
te vezetőm, te mesterem és uram!'
mondtam, s mikor elindult: hívott, menjek,

s én is megkezdtem szörnyű, merész utam.