Láng és parázs mögöttem,
Én csak járom az utam.
Magamban hordom végzetem,
S a pokolba visz acél-lovam.
Hajnal sugarai nem simogatnak,
Csillagom fénye is kialudt rég,
Csak vihar szemeim izzanak,
De lelkemben a tűz még ég!
Kezeimben az ördögi hangszer,
Fülembe zúg a sárkány lehelete,
Ordításom az egekig ér fel,
S villámok cikáznak pengetésemre!
Fém táltoson vágtatok az éjben,
Démonszívemben a halál múlandó,
Kitaszított vagyok az Élet könyvében,
Ezért lettem én a Pokoljáró!
4 hozzászólás
Szia, frankó vers, a megjegyzés meg egyensen profi 🙂 Csak az utolsó sorral nem vagyok kibékülve. Más csattanót kíván, de ez a te versed, a te érzésed. Ettől eltekintve tetszik! 🙂 Dalként is eltudnám képzelni.
Köszi szépen!
Hát…Belőlem ez jött….:)
Serafis
Kedves Serafis!
Reg lattalak, de megkerültel!
Grtaulalok a versedhez.
Tüz eg a lelkedben? Micsoda tüz?
Az abbol fakado lang
minden demont elüz.
S ha elüzi a demont,
mi marad ott mas?
Csupan egy emlek,
a tüzes pokolzugas.
Üdv.:
hamupipö
Kedves Hamupipő!
Sok zűr után itt vagyok… És továbbra is alkotni! 🙂
A tűz. Egyszer éltet, felmelegít,
Másszor felperzsel, és pusztít!
Az én lángom örökkön örök,
Sosem enged el, hiába küzdök!
De nem is baj, hisz ez hajt előre,
Míg el nem jutok utam végére.
A láng, mely fényes, vagy fekete,
Változik, mint a Sors kereke.
Vándor vagyok, lelkekbe látok,
Ne félts, az ösvényre rátalálok!
Üdv.:
Serafis