Porban, csillagokban

Porban, csillagokban
(Szonettkoszorú
Henry Constable
Szonett Dianához című versére)

1.

Pokolban élni s bírni az eget,
tűrvén, amíg egy új nap eltelik,
s a szív olykor oszt, máskor kéreget,
áldásra áldást várva reggelig.
Adnám én kincsem, s égnék érte most
viszonzást… gyarlóság ez, mert pedig
elvárja mégis, hogy majd visszaoszt
belőle bármit. Szívem kérkedik
apadhatatlan ragyogás miatt,
hogy ki nem fogy és eltörölhetetlen.
Uram, tekintsd leggazdagabb fiad:
koldus vagyok e tarka rengetegben!
Mert amim van, mind őbelőle loptam:
örvendeni a létnek tetszhalottan.

2.

Örvendeni a létnek tetszhalottan,
mikor virradnak újabb reggelek,
álmaimmal színültig rakodtam
üres testem, hogy végül eltelek
a képzetekkel… más nem jut. Hiszen
a hajnal egyedül talál. Jelek
jönnek: egy angyal felém fut, s hiszem:
majd a holnap! Ó, Isten, értelek,
egyszerre adsz és közben elveszel!
Ajándék a remény, mert égni hagy
e semmiségben élve. Merre kell
mennem, hogy lássalak? Oly égi vagy,
szemsugarad lázakkal hiteget:
egyszerre tűrni hőt és hideget.

3.

Egyszerre tűrni hőt és hideget:
vacogtat fagy, de verejték csorog
végig hátamon. Váltóláz lehet
véremben, szólok, s izzik a torok
kiszakadt hangok örvényeiben,
s a fájdalom bensőmben ég, forog,
legyűr, kínoz, hogy úgy érzem: igen,
végem van már. Meghalni most fogok,
most, ebben a kárhozott pillanatban.
Zuhanni vágyom. Hagyjál, démonom…
de felébredek. Láztalan maradtam,
szárnya helyett saját kezem fogom.
Szeretni ennél nem lehetne jobban:
porban vergődni s szállni csillagokban.

4.

Porban vergődni s szállni csillagokban,
kettőbe osztom minden sejtemet:
alattam csak a pokol lángja lobban,
s fölöttem a végtelen menny remeg…
Zuhanni le, majd fel, a semmiségbe,
közben nem érzem azt, hogy eltemet
az örök súlytalan. Helyettem égne
mindent túlélő vágyam, s lelkemet
óvná. Elkapna, tüzet oltana
testemen, ha perzselne lent pokol,
s ha fent ádáz angyalok sorfala
kivont karddal várná, míg haldokol
e test… kérlek, ne hagyj most, Istenem,
útvesztőben bolyongni szüntelen.

5.

Útvesztőben bolyongni szüntelen,
ösvényeket felszántott tévedések
nyomdokán haladok, de nem merem
elhagyni járatlanért… földbe vések
jeleket, hogy ha újra itt vagyok,
felismerjem. Itt úgy kering a lélek
a labirint-csarnokok, oszlopok
között, hogy rettegek: sosem érek
haza. Tüdőm telik, de fulladok
és por rakódik bent a sejtjeimre.
Megváltóm, nyiss ma nékem ablakot,
hogy utam végre tiszta légre vinne,
hisz, ha velem vagy, Jó Uram, mi lelhet,
míg sóhaj éget, éj-nap könny diderget?

6.

Míg sóhaj éget, éj-nap könny diderget,
csak addig érzem azt, hogy ott a másik
állapot, melyben forró könny a permet,
jégszobrot öntözhetek olvadásig,
s míg van, mi fájjon: van, mi létezik
még bennem… és csak azt érzi, ha fázik,
vagy emésztő tűz égeti, pedig
a szédüléssel eljutunk a lázig,
s a tagjaink lassú, erőtlen, gyenge
mozdulattal csak mászni képesek,
ám visszaáll az ész valódi rendje,
szívdobbanások szülte képletek,
amit diktál a hangod, úgy teszem:
hegynek haladni, völgy iránt sosem!

7.

Hegynek haladni, völgy iránt sosem,
hiába húz a mély, a súlya le,
saját félszemet végleg elteszem
és szembeszállok harcosan vele.
Felnézek: ott ragyog a hegyek orma.
Szívembe költözött a nap, tele
léterővel, mintha visszfénye volna
testemnek…és egy angyal féltene,
hogy le ne zuhanjak a szirtekig,
mert mindig van egy utolsó perem,
mely megtart. Újra indulok, pedig
vissza-visszacsúszok erőtelen.
Példáim ők, kik egyszerre mertek
szörnyekkel víni s félni, mint a gyermek.

8.

Szörnyekkel víni s félni, mint a gyermek:
remegő kézzel, vakon ütlegel
ösztönöm…örülni majd a jelnek,
hogy nyithatom szemem. De vért se kell,
mert addig küzdök én, míg el nem érek
a csúcsig, s ott a napba nézve fel,
nem hullajt földre soha semmi méreg,
a mély hívó szava sem érdekel…
Miért van az, hogy nem pihenhetek
akár a legegyszerűbb szalmaágyon,
mint sírás után apró kisdedek?
Csak egyetlenegy alma, mire vágyom,
de itt a vég és itt a vétkezésem:
a Hesperidák fáját nézni – éhen.

9.

A Hesperidák fáját nézni – éhen,
és vágyni arra, mi elérhetetlen,
elbúsulni e semmi-létezésen,
az ember miért nem élhet itt szebben,
az értelmével bejárva, ékesítve
felsőbb zugokat is? E zárt keretben
őrzöm, talán ezért nem teljesít be
vágyakat… mert oly messze vagy. Ha lebben
néha egy-két reményfoszlány, a köd
szürkíti előlem. S lehull a mába
s lesz újra színtelen, mert ellökött
magától a remény. Ez vagyok: gyáva,
mert gyógyír nincs, de akkor, mondd, mi hat?
Szomjazni annak, ki nektárt ihat?

10.

Szomjazni annak, ki nektárt ihat,
hagyom, hogy elfolyjon mellettem itt
az illat, a szín. Miért nem másikat
szeretek, mért Téged? Kedvetlenít
minden hajnal. Elérhetetlenséged
ma végtelennek tűnt. Lelkem szerint
életemnek magam vetnék véget,
hiányodban talán csak az segít.
Vígasztalanságom ennyit enged,
lassan megmozdulni is kevés leszek,
egy húr van bennem, de nincs, aki penget
rajta dalt… némaság és elpereg
egy nap. Ez vagyok, s ennyit tudok: szépen
bajt nyögni, bár boldog sokak szemében.

11.

Bajt nyögni, bár boldog sokak szemében,
igen, ilyennek látnak. Egy üde,
ifjú hévvel telített szív, éppen
szerelmes korban. Talán könnyű, de
nekem csak egyfajta tüzem lehet,
az, mely érted lobog. Megéljük-e
valaha a teljességet, veled?
Vagy olyanra leltem, kinek füle
soha nem hallja, miként vágyódik
felé egy pillantás, hogyan remeg
egy könyörgés? Vezess a Látókig,
Uram, mutassák meg tudós szemek,
hogy vár-e rám, vagy mélység hívogat
siratni sosem látott kínokat?

12.

Siratni sosem látott kínokat,
mert vajon mi a kín? Az, hogyha éget
pokol valódi tüze, bőr szakad,
ha vér folyik, ha mellkasomon léket
vág a tőr? Fájdalom, de másmilyen
elegye van, ha szűz lélekbe égett
a kín, s gyógyír hiába hinti, nem
lel enyhülést, és ezt a veszteséget
nem orvosolja semmi, mert ez a
fájdalom már elviselhetetlen!
Otthontalan hová térjek haza,
ha nincs a hely, mit otthonul vetettem?
Hordom magamban, egyre vesztesebben:
ha ez a szerelem – itt van szívemben.

13.

Ha ez a szerelem – itt van szívemben,
magként megült. A szára napra sarjad,
átszőtt, befont, de engedi kivennem
új bimbóit… megőrzöm, hogy akarjad
e csokrot egyszer. Mondd, átadhatom
vajon neked e létben? Avagy marhat
a kétség örökre? Fáradt vadon
lesz már e szív, meglásd… de jöjj, te csaljad
elő örökzöld virulásait
mosolyoddal, kedveddel, ó, sietve
jöjj, hisz már alig élek. S tudd, amit
tehetnél: az nekem a minden lenne,
segítenél egy új életre kelnem,
mert mindez őröl, szaggat bévül engem.

14.

Mert mindez őröl, szaggat bévül engem,
segíts nekem: keljek ma ébredésre,
ma teljesítsd be végtelen szerelmem,
mielőtt a halál ideérne.
Hozd vissza most az ifjonti szelet,
és vezesd újra úgy a késztetésre
mindenem, hogy végül majd elfeled
a halálvágy is… boldog lüktetése
lenne veled újra a vérereknek,
és áramolna benne régi vérem,
Te éltetőm, kit mindig úgy szeretlek,
hogy nélküled a létezést se kérem…
Mert immár mindent megtennék veled:
pokolban élni s bírni az eget!

Mesterszonett
Henry Constable: Szonett Dianához
Pokolban élni s bírni az eget,
örvendeni a létnek tetszhalottan,
egyszerre tűrni hőt és hideget,
porban vergődni s szállni csillagokban,
útvesztőben bolyongni szüntelen,
míg sóhaj éget, éj-nap könny diderget,
hegynek haladni, völgy iránt sosem,
szörnyekkel víni s félni, mint a gyermek,
a Hesperidák fáját nézni – éhen,
szomjazni annak, ki nektárt ihat,
bajt nyögni, bár boldog sokak szemében,
siratni sosem látott kínokat:
ha ez a szerelem – itt van szívemben,
mert mindez őröl, szaggat bévül engem.

(A mesterszonett Lator László fordítása)