Profundum

In memoriam Nagy Lajos

Hiába kopogsz ajtaján,
megállt az idő…
… megállt a dobbanás,
s fagyossá vált a tér-idő,
még homálya egy arcot sző,
az emlékezés ablakán.

A valóság fáradt csoszogással,
topog a tehetetlenség udvarán,
s reménytelenül int az öröklét felé,
távolságba zárva a hit zászlaját,
hiába jő új, vöröslő pirkadat,
hamvak hajába kap a szél,
s szórja szét a mindenség egén;

új, ragyogó csillagot gyújt,
megtörni az örök sötétséget,
életre keltve az örökkévalóságot,
járni a végtelen idő csapásait,
s néha földre szállva, megsimogatni,
éjjelente könnyes arcokat…