Szomorúan nyitja csőrét,
Messze szálló félszeg dalra.
Szél vigye most az énekét,
Egy távoli hegyoromra.
Szálljon, zengjen útközben,
Az álmos erdők felett.
Csattanjon visszhangként,
A szunnyadozó réteken.
Egy rab madár dalol most,
Sirató dal lett szép éneke.
Dala ül csak a hegyormon,
Neki rabság lett az élete.
1 hozzászólás
Kedves Zotyesz,
ha egyszerűek is a szavak ebben a versben, és nincs új gondolat, mégis tetszett…
Barátsággal Irén