Rainer Maria Rilke: Abschiedsgedicht [Ich steh im Finstern und wie erblindet…] / Búcsúzó vers [Sötétben állok, mint ki megvakult…]

Rainer Maria Rilke: Abschiedsgedicht
[Ich steh im Finstern und wie erblindet…]

I

Ich steh im Finstern und wie erblindet,
weil sich zu Dir mein Blick nicht mehr findet.
Der Tage irres Gedränge ist
ein Vorhang mir nur, dahinter Du bist.
Ich starre drauf hin, ob er sich nicht hebt,
der Vorhang, dahinter mein Leben lebt,
meines Lebens Gehalt, meines Lebens Gebot –
und doch mein Tod -.

II

Du schmiegtest Dich an mich, doch nicht zum Hohn,
nur so, wie die formende Hand sich schmiegt an den Ton.
Die Hand mit des Schöpfers Gewalt.
Ihr träumte eine Gestalt –
da wurde sie müde, da ließ sie nach,
da ließ sie mich fallen, und ich zerbrach.

III

Warst mir die mütterlichste der Frauen,
ein Freund warst Du, wie Männer sind,
ein Weib, so warst Du anzuschauen,
und öfter noch warst Du ein Kind.
Du warst das Zarteste, das mir begegnet,
das Härteste warst Du, damit ich rang.
Du warst das Hohe, das mich gesegnet –
und wurdest der Abgrund, der mich verschlang.

(1901)

Rainer Maria Rilke: Búcsúzó vers
[Sötétben állok, mint ki megvakult…]

I

Sötétben állok, mint ki megvakult,
tekintetem hozzád már el nem jut.
Örült nyüzsgés akármilyen nagy,
csak függöny nekem, mögötte Te vagy.
Méregetem, megemelkedik-e
a függöny, és életem is benne,
éltem parancsa, éltem csak ott találom –
és halálom -.

II

Hozzám bújtál, gúnyra nem volt okod,
csak úgy, ahogy formázó kéz mintáz agyagot.
És teremtő ereje volt.
Álmodtam egy alakot –
fogása lazult, fáradt lett közben,
elejtett engem, s én összetörtem.

III

A leganyásabb asszonyom voltál,
férfias bajtárs is gyakran,
jó nő, figyelmet vonzottál,
gyerek voltál leggyakrabban .
A legfinomabb voltál, mi létezik,
a legkeményebben álltál ellent.
Magaslat, honnan áldás érkezik –
és szakadék lettél, amely elnyelt.

(1901)

(fordította: Tauber Ferenc)