Rainer Maria Rilke: Dich wundert nicht des Sturmes Wucht / Nem ámulsz, hogy vihar tombol

Dich wundert nicht des Sturmes Wucht,
du hast ihn wachsen sehn; –
die Bäume flüchten. Ihre Flucht
schafft reitende Alleen.
Da weißt du, der, vor dem sie fliehn,
ist der, zu dem du gehst,
und deine Sinne singen ihn,
wenn du am Fenster stehst.

Des Sommers Wochen standen still,
es stieg der Bäume Blut;
jetzt fühlst du, dass es fallen will
in den, der alles tut.
Du glaubtest schon erkannt die Kraft,
als du die Frucht erfasst,
jetzt wird sie wieder rätselhaft,
und du bist wieder Gast.

Der Sommer war so wie dein Haus,
drin weißt du alles stehn –
jetzt musst du in dein Herz hinaus
wie in die Ebene gehn.
Die große Einsamkeit beginnt,
die Tage werden taub,
aus deinen Sinnen nimmt der Wind
die Welt wie welkes Laub.

Durch ihre leeren Zweige sieht
der Himmel, den du hast;
sei Erde jetzt und Abendlied
und Land, darauf er passt.
Demütig sei jetzt wie ein Ding,
zu Wirklichkeit gereift, –
dass Der, von dem die Kunde ging,
dich fühlt, wenn er dich greift.

18.9.1901, Westerwede

Nem ámulsz, hogy vihar tombol,
láttad, nől, és konok; –
szaladó fák. Szaladásból
ügető fasorok.
Tudod, kitől araszolnak,
ő az, akihez mész,
érzékeid róla szólnak,
ha az ablakhoz lépsz.

Nyár hetei helyben jártak,
vérrel teltek ágak;
most érzed megint másnak,
teremtőhöz vágynak.
Erő – úgy tűnt felismerted,
megfogva a terményt,
most meg megint rejtélyes lett,
s mi vagy? Újra vendég.

Mint házad, olyan volt a nyár,
az ismerős világ –
szívedbe visz utad immár,
ott vár a pusztaság.
Kezdődik nagy egyedüllét,
minden nap csak némul,
érzékeled világ szelét,
száraz lomb mind lehull.

Kopár ágak közt megvillan
az ég, ami tied;
Föld légy most, és esti dal,
mező, melyet befed.
Alázat légy, mint tárgy, ne más,
és valósággá érj, –
úgy Ő, örök kiindulás,
érez, ha hozzád ér.

1901.9.18., Westerwede

(fordította: Tauber Ferenc)