Rainer Maria Rilke: Die Erblindende
Sie saß so wie die anderen beim Tee.
Mir war zuerst, als ob sie ihre Tasse
ein wenig anders als die andern fasse.
Sie lächelte einmal. Es tat fast weh.
Und als man schließlich sich erhob und sprach
und langsam und wie es der Zufall brachte
durch viele Zimmer ging (man sprach und lachte),
da sah ich sie. Sie ging den andern nach,
verhalten, so wie eine, welche gleich
wird singen müssen und vor vielen Leuten;
auf ihren hellen Augen die sich freuten
war Licht von außen wie auf einem Teich.
Sie folgte langsam und sie brauchte lang
als wäre etwas noch nicht überstiegen;
und doch: als ob, nach einem Übergang,
sie nicht mehr gehen würde, sondern fliegen.
Aus: Neue Gedichte (1907)
|
Rainer Maria Rilke: A vakuló nő
Úgy itta, mint más is a teáját.
De kicsit más volt ez a csésze-fogás,
mint ahogy az normál embernél szokás.
És mosolygott egyszer. Ez majdnem fájt.
És felállt a társaság csevegve,
és lassan, mintegy véletlenszerűen
szobákban sétált (fecsegve derűsen).
Megláttam őt. A többit követte,
visszafogottan, mint aki mindjárt
énekkel lép fel, és sok ember előtt;
látni lehetett szemén az örömöt,
a külső fény mint tavat járta át.
Lassan járt és hosszú idő telt el,
mintha még több erejébe kerülne;
s mégis: úgy lett egy kis átmenettel,
mintha már nem lépne, hanem repülne.
Forrás: Új versek (1907)
(fordította: Tauber Ferenc) |
2 hozzászólás
“látni lehetett szemén az örömöt,
a külső fény mint tavat járta át.”
Meghitt, szép sorok.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm, Rita!