Rainer Maria Rilke: Kreuzigung / Megfeszítés

Längst geübt, zum kahlen Galgenplatze
irgend ein Gesindel hinzudrängen,
ließen sich die schweren Knechte hängen,
dann und wann nur eine große Fratze

kehrend nach den abgetanen Drein.
Aber oben war das schlechte Henkern
rasch getan; und nach dem Fertigsein
ließen sich die freien Männer schlenkern.

Bis der eine (fleckig wie ein Selcher)
sagte: Hauptmann, dieser hat geschrien.
Und der Hauptmann sah vom Pferde: Welcher?
und es war ihm selbst, er hätte ihn

den Elia rufen hören. Alle
waren zuzuschauen voller Lust,
und sie hielten, dass er nicht verfalle,
gierig ihm die ganze Essiggalle
an sein schwindendes Gehust.

Denn sie hofften noch ein ganzes Spiel
und vielleicht den kommenden Elia.
Aber hinten ferne schrie Maria,
und er selber brüllte und verfiel.

Megszokván, hogy kopasz vesztőhelyre
mocskos söpredéket kell terelni,
a pribékek kezdtek kiengedni,
néha-néha ádáz grimaszt vetve

a három fent lógó latorra.
De ott fent a szutykos hóhérmunka
megvolt hamar; és azt letudva
lazultak, szabad napjukat unva.

(Vérfoltos hentes volt,) szólt az egyik:
Százados, az ott óbégatott.
Felnézett a tiszt a lóról: Melyik?
és neki is úgy tűnt, a gaz ott

Éliát kiáltott. A közönség
kiéhezve várt röhögésre,
s hogy az összeomlást késleltessék,
mohón nyomták az ecetes epét
az el-elakadó köhögésbe.

Mert várták a teljes programot,
és talán a jövendő Éliát.
De messziről hallották Máriát,
s felüvöltött Ő, s összeomlott.

(fordította: Tauber Ferenc)