Rainer Maria Rilke: Magnificat (N-M)

Sie kam den Hang herauf, schon schwer, fast ohne
an Trost zu glauben, Hoffnung oder Rat;
doch da die hohe tragende Matrone
ihr ernst und stolz entgegentrat

und alles wußte ohne ihr Vertrauen,
da war sie plötzlich an ihr ausgeruht;
vorsichtig hielten sich die vollen Frauen,
bis daß die junge sprach: Mir ist zumut,

als wär ich, Liebe, von nun an für immer.
Gott schüttet in der Reichen Eitelkeit
fast ohne hinzusehen ihren Schimmer;
doch sorgsam sucht er sich ein Frauenzimmer
und füllt sie an mit seiner fernsten Zeit.

Daß er mich fand. Bedenk nur; und Befehle
um meinetwillen gab von Stern zu Stern -.

Verherrliche und hebe, meine Seele,
so hoch du kannst: den HERRN.

Emelkedőn jött terhével, aggódva,
hogy nem lel vigaszt, reményt vagy gyógyírt;
de amikor a viselős matróna
büszkén, komolyan a jó hírt

tudván várta, jöjjön bizodalmával,
egyszerre pihent lett az oldalán;
egymást fogta a két telt nő karjával,
majd szólt az ifjabbik: Úgy van talán,

hogy örök szeretet vagyok mostantól.
Isten mit gazdagoknak ad, elég,
hiúságnak hanyagul csillámot szór;
de nagy gonddal válogat az asszonyból,
mert belé kerül a végtelenség.

S engem talált. Gondold meg; és parancsa
értem járta be a csillagutat -.

Magasztald, és emeld velem magasra
én lelkem: az URAT.

(fordította: Tauber Ferenc)