| Rainer Maria Rilke: [Wir wollen, wenn es wieder Mondnacht wird…]
Wir wollen, wenn es wieder Mondnacht wird,
die Traurigkeit zu großer Stadt vergessen
und hingehn und uns an das Gitter pressen,
das von dem versagten Garten trennt.
Wer kennt ihn jetzt, der ihn am Tage traf:
mit Kindern, lichten Kleidern, Sommerhüten, –
wer kennt ihn so: allein mit seinen Blüten,
die Teiche offen, liegend ohne Schlaf.
Figuren, welche stumm im Dunkel stehn,
scheinen sich leise aufzurichten,
und steinerner und stiller sind die lichten
Gestalten an dem Eingang der Alleen.
Die Wege liegen gleich entwirrten Strähnen
nebeneinander, ruhig, eines Zieles.
Der Mond ist zu den Wiesen unterwegs;
den Blumen fließt der Duft herab wie Tränen.
Über den heimgefallenen Fontänen
stehn noch die kühlen Spuren ihres Spieles
in nächtiger Luft.
Herbst 1902, Paris
|
Rainer Maria Rilke: [Hogyha újra
hold hozza a hajnalt…]
Hogyha újra hold hozza a hajnalt,
elfeledjük a nagyváros bánatát,
áttekintjük a tiltott kert távlatát,
rácshoz préselt és fürkésző arccal.
Ki ismeri fel, ki nappal látta:
benne gyerek, nyári kalap, víg ruhák, –
ki ismeri így: csak magányos virág,
tavak nyitott tükre, nincsen álma.
Némák a sötétben álló árnyak,
úgy tűnik, kiegyenesednek,
és kőszerűbb, és halkabb fényes testek
fasorok bejáratában állnak.
Utak futnak, kusza haj, de kötött,
egymás mellett, egy célhoz érnek oda.
A Holdnak rétek felé visz az útja;
virágillat csorog, könny hagy el ködöt.
Az összeesett szökőkutak fölött
még ott lebeg játékuk hűvös nyoma
éjjeli légben.
1902 ősze, Párizs
(fordította: Tauber Ferenc) |
