Rám köszönt az éjszaka,
S hangja lágy volt, édes
Ajakáról világított
csillag- ízű szájfénye.
Hátán burjánzott,
Szőkeségének vad tengere,
És bejárt minden apró zugot,
Parfümének andalító fellege.
Gigászi pillák, festéktől
nehezülve keretezték égszínű szemét,
Meddő órán úgy ül,
Mint egy szelíden mosolygó da Vinci- festmény.
Hosszú, színes karmaival,
Bele- bele kap a mézszínű tengerbe,
Magas-sarkokon lépdel,
S népeknek királynője lehetne.
És talán ő nem is létezik,
Csupán merő vakolat,
Ki ha egyszer szóra nyitja száját,
Ajkadra óvatos mosolyt csalogat.
De mégis akkor…
Szeretni való mázolmány lehet,
Ki tán magának, nekem
Vagy épp neked tetszeleg
Kérdések világát
Nem bolygatja, nem is nagyon érti,
Térképet se adj neki hozzá,
Hisz' azt is fordítva nézi.
Szeretem akkor is,
Még ha talán különb se vagyok,
De nevettet amikor,
Szemében valami ismeretlen sötétség ragyog.