Régen…

Régen ragadtam már tollat. Régen volt, hogy előbújt belőlem a költő. Régen hagytam, hogy elkapjon a hangulat, és magával repítsen csodás útjaira. Régen ölelt a Múzsa színes szárnya, régen dalolt nekem az ihlet.
Én már régen elhagytam a szívemet, mögöttem a múlt.
Én már régen elhagytam a pózokat, amik nap mint nap lélegzet-visszafojtva várták, hogy újra magamra öltsem őket. De nem teszem többé!
Mögöttem a múlt. De előttem egy jövő. És velem egy jelen.
Mindegy már a magány.
Velük, vagy nélkülük…
Ócska gondolat ez is. Régi dal, régi dallam. Régi kotta, régi ritmus. Ideje belekezdeni egy újba.
Velük, vagy nélkülük.
Mindegy már.
Lassan elfogy a tinta, véget ér a régi nóta… Szükség lenne egy újra…
Én csak megyek, a csillagok jönnek velem. A sápadt Hold is követ.
Én csak megyek, az utat nem figyelem már. Minek?
Én csak megyek, mert az Éjszaka gyermeke mindent megtehet.
Vagy velük, vagy nélkülük…
Régen szóltam már az öröm nyelvén. Megrémít a sok ember márványarcán ülő rideg mosoly.
Ez lenne az Élet?
Régen láttam már a Boldogság szép alakját. És csak várom, hogy szembejöjjön velem a zajtól csendes utcán. Régóta várom. Csak becsapom önmagam? Lehet…
De miért is kell a vakság? Miért jó a sötét? Mire való a csend?
Nem érdekel már… Én csak megyek tovább.
Velük? Vagy nélkülük?
Nem tudom már…
Én csak megyek, és nyugalommal terhes gondolataim kínjában merülök el lassan, csendesen…
Mert régen ragadtam már tollat…
Hol késik a Múzsa csókja?