Régen más volt

Régen volt, mikor még tudtam örülni.
Fényes mosolyvirág nyílt arcomon,
barázdát nem szántott homlokomra az idő,
nem vetette belé gondjaim magjait,
hogy szomorúság gyümölcsét arassa megint.

Én nem akartam felnőni, más játéka lenni,
csak magam örömére játszani, játszani, nem félni.
Átélni a meg nem értett imák foszló ígéretét
meg nem élt álmok puha bársonyába temetni
a jövőt és csak a jót bírni, s a rosszat feledni.

De ez lehetetlen, mert kegyetlen Nap ragyog,
felhőkön keresztül is ledöf, gyilkos sugara
megkorbácsol, az elmúlás vasmarka fogva tart,
rohanni kellene, de a múlt lánca megkötöz,
ha széttépném, átlépnék a jövőbe, mihez még nincs közöm.

Régen volt, ma már tudom, a játék véget ért,
kinyitotta szemét az értelem és felfogja már,
mi a bűn, miért nem jár büntetés, jóra hiába vár,
kinek szívében a jóság lakozik és vállára borulva
hagyja, hogy mások hamis könnye lelkét megtépázza.

Mert, ki jó, az gyenge is, hiába bátor,
hisz azt hiszi, mikor a gonosszal harcba száll,
még akár nyerhet is. De nem, mert ha vér folyik
csak az ő vére lehet, mindenki csak rajta nevet,
mert ma már nem a jó, de a gonosz osztja a szerepeket.

Régen volt, hogy átlépve egy új időbe,
a küszöbről visszanézve, még látszott egy apró sziget,
fény játszott színes virágai között, mint pajkos kisgyerek,
de az az ajtó bezárult és előttem vértenger háborog
ezer darabra tép, s ha nem úszom az árral, hát belefulladok.