Már messziről látlak.
Felkap a vágy,
rohanjak, szaladjak,
ajkamon érezzem
elhalni ajkad puha selymét.
Már lelkem odaért.
Mosoly vibrál.
Testetlen, ledér
szerelmünk rezzen
lopott megnyugvásra várva.
Már eltűnik a tér.
Csoda éled.
Nincs más, te meg én.
Két magányos pont
torzóból vágy szobrává válik.
Már karodban égek.
Simul a test.
Szemed szememnek
meséli álmát,
égbe sóhajtó csodás életünk.
Már együtt pulzál
szívünkben a vágy,
már ég a mosoly
vibráló ráncokon,
már sejtembe zárt
a kínzó magány,
már lágy nyugalom
ül az arcomon.
És beteljesülés táncára kél
A lelkünkben élő boldog remény.
3 hozzászólás
Az első két versszak fantasztikusan tetszik, a többi is jó, de az első kettő….
Tényleg így van, amikor nagyon várod a találkozást, a lelked előbb “ér oda”. Olyan szép ez a megfogalmazás! A ritmus váltás pedig jól érzékelteti a beteljesülést!
Köszönöm. Pont ezt akartam elérni. Egy szinte rímtelen képversszak sorozat után, egy lüktető rímelő beteljesülés. 🙂
Nagyon szép vers! Gratulálok!:)