Ülök csak,
mint sóhaja az évnek,
-az elmúlónak-
ölelem szépségét e napnak,
melyek örömbe bugyolált szívemet lebegtetik,
langy szerelem melegében édesgetik,
hogy távozva majd:maradjon fogódzónak,
nézem: a szép pillanat mint röppen
befesti tervekkel az új évet,
melyet te rajzolsz föl
az indulásra, hogy csak megérkezni kelljen,
a csókok közt sorba tenni a szerelmet,
s élni, míg tép még a sajgás,
sajogni, majd a gyógyulás örömét
teríteni foszló sebekre.
s ringani a feloldó bódulatban,
álmodni tovább a jót,
a rosszat feledni az elmúlt állomáson,
hagyni, hogy ott porosodjon,
a kopott menetrend alatt
felejtett emlékek közt forgolódjon,
mint éhes koldus a rozoga padon…
…míg füttyent, s kirohan a vonat.
Régi állomásban új vonat
By gyogyo
4 hozzászólás
Versedről az jutott eszembe, hányszor van az ember, mikor útnak indul és aztán még sem teszi, bizony néha a vonatnak is újnak kellene lennie, persze jelképesen. A múlt visszazökkent a jövő pedig bizonytalan, aztán végállomás, ha van olyan.
Jó kis elmélkedős vers! Tetszett!
szeretettel-panka
Álmodni tovább a jót…
Jó kis elmélkedés a vers, szép szavakkal, tiszta érzésekkel. Gratulálok.
Ágnes
Kedves Gyogyo!
Nagyon tetszett a versedben leírt hasonlat, és a megfogalmazás is szép. Gratulálok írásodhoz, csak így tovább
Sok szerencsét, egészséget és boldogságot kíván;
Írótársad:
Aphrodite
Emlékezés, felejtés, olykor egyik nehezebb mint a másik!
Nagyon szép vers!