Átvirrasztott éjszakákon kerestelek téged.
Azt hittem, hogy még magányból születhet oly ének,
hogy másnap, mint a kelő nap, meglátom az arcodat,
Megérinted szellemem, bolyongó kísértetem.
Hívj csak bátran holdvilágnak, s én leszek az ének,
Mint farkas ordít egymagában fehér tányér fénynek.
Kendő, kendő, szürke köddel takartad az arcomat.
Mind ez eddig nem láthattad lelkem tükre nem szabad.
Váram csendes belsejében őrt állnak a nappalok,
Fényhullámok tengerétől védenek az angyalok.
Kendő, kendő égessen szét nap hevének bő tüze,
Lengő szélben, fény-szabadság üljön újra lelkemen.