Kancsal szemével hunyorítva,
száját flegmán félrehúzva,
méricskél, mint szabó a kelmét,
én pedig lesem a kegyelmét.
Majd tovaszáll, mint tarka lepke,
tenyeremből eleresztve,
míg köröttem keringőt járnak,
hulló szirmai száz virágnak.
Mikor játszani támad kedve,
visszatér hozzám nevetve,
szemem fényei után kutat,
de tükörlabirintust mutat.
Jövőmnek kóborló vigasza,
múltamnak groteszk viasza,
megtűrt szolgálóként követlek,
dobj végre mosolyt a szívemnek.
8 hozzászólás
Kedves Adrienn!
Ebben a versben érzekek lazaságot jó értelemben persze, nehogy félre érts:-))
Ez tetszik benne.Bocs ha másként gondoltad.
Üdv:Selanne
Kedves Selanne!
Nem értettelek félre.
Köszönöm.
Üdv.
A.Adrienn
T.c.
A remény fontos dolog, amit sosem szabad elveszteni.
Kedves Tamás!
Fontos, akár a hit és a szeretet is.
Köszönöm.
A.Adrienn
Írhatnám az elgyötört közhelyet is versedhez kedves Adrienn, de sokkal több van benne. A remény sokféle alakban tud megjelenni, s ha én remény lennék, most küldenék neked egy mosolyt.
Szeretettel: István
Kedves István!
Köszönöm. 🙂
Szeretettel:
A.Adrienn
Kedves Adrien!
Szépen fejezed ki magad a versedben, min más költeményeidben is. Engem az utolsó két sood fogott meg legjobban.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm szépen. Örülök, hogy olvastad.
Szeretettel:
A.Adrienn