Lilla pillái lecsukódnak lám,
ímé még hű kebelben él e kép.
Illanj éberlét, álmodozz leány!
Öröklét költőjét, szereted e még?
Őrizé neved idők bércein,
lényed bevésvén, bús emlék gyanánt.
Könnye mint pergő esőcsepp, s kövér.
Halált nem ismer, lényed zöld palánt.
Vágyaknak kútját újon megnyitá,
egy zsenge hajtás titkon már remél.
Csalfa ám nem lész, benned rejtezőn,
s tükör gyanánt -, az ő szerelme él!
Lilla nyisd pillád, poétádra nézz!
Tekintete mily mély távolba tart.
Babérkoszorú bús fején a lét,
mindent átható szerelmet akart…
Tiéd örökkön lángoló szíve,
s idők tengerén jó széllel halad.
Mert a partokon bátran köt ki ő,
ott már téged lát pillái alatt!
2 hozzászólás
Főhajtás Uram! Remek!
Köszönöm, kedves Antonius!
Szerettem volna a kor hangulatából egy csipetnyit a versbe csempészni. Azért is fontos számomra ez a vers, mert a Csokonai emlékház szomszédjában laktam jó darabig…
Üdv.: Albeth