Valami hiányzik,
mégis most élnem kell vele.
A hiányom te vagy, mert nem
érezhetlek úgy az életembe’,
nem kérdezhetlek, nem nézhetlek,
nem vagy úgy az enyém,
ahogyan szeretném.
Közelséged, kezed simogatása,
és nagyon hiányzik
szíved önzetlen vallomása.
Köszönthetnénk a napot
indító hajnalt, az első sugarat…
Magányom harsogását
nem tompítja hangod,
ha csendemet zavarva szólok,
hangomat meg sem hallod.
Amikor az álmok meleg
fészkét készíti az este,
milyen kár, hogy nem te vagy
ott helyette.
Örömbuborék pattan szét — nem
hajthatom melledre fejemet,
alvás előtt nem kulcsolhatom
kezedre a kezemet.
Mindennapi hiányom vagy:
veled fekszem, veled kelek,
most még külön—nap és fény:
rád várok.
Magamban reményt táplálok,
reményt éltetek veled.
6 hozzászólás
Kedves Futóinda!
A hiány az egyik legfájdalmasabb érzés… a remény pedig talán enyhíti egy kicsit… Szép a versed, nagyon…
Szeretettel: barackvirág
Kedves barackvirág!
Amikor a hiány érzése tombol az emberben, akkor mindent másként élünk meg, miközben a lehetőség az ajtónkban topog.
Köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel, Inda.
Kedves Inda!
Csodálatosan írtad meg a hiányt és a hiányon is átvilágító reményt!
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
A hiány és a remény sokszor egymásba kapaszkodnak, egy úton haladnak, ilyenkor mondják azt, hogy : remélem nem sokáig!
Köszönöm a véleményezést…
Szeretettel Inda.
Szép vers, az utolsó két sor kicsit elgondolkodtatott. A remény hát… bizony! A hiányt potolja a remény? Meddig? a fájó gondolatok.
szeretettel-panka
Kedves panka!
Igen, szerintem hiányt pótol a remény és a "Meddig?" tűnődésre csak azt tudom mondani: addig tart a remény, ameddig az ember föl nem adja azt.
Köszi a kérdéseket, remélem a válasz egyszerűségében is sokat mondó, mert a feladással minden megszűnik…
Szeretettel, Inda.