Remetelak

Remetelak volt a szívem,
rideg, nyirkos szirt ölén.
Nappal forró, éjjel hideg,
Ó, hogy mennyit síram én!

Könnyes szemem, fátyolosan
meglátott egy hajnalon.
Fel is száradt súlyos pillám
minő csodás alkalom!

Nem volt többé nyugodt éjem,
barlangomban odabenn.
Forgolódtam, sóhajtoztam,
úgy kínzott egy szerelem.

Immár tűz gyulladt irántad,
sötét lakom járta fény.
Sarkamba mart és kizavart
kígyóként az új remény.

Mert a lényed csodálatos,
nincsen nálad szebb, bizony.
Azonnal beléd szerettem,
de hogy hogyan, nem tudom.

Már ezentúl tiszta minden,
napsugárban fürdök én.
Fényed átjár, s nincsen nálam,
boldogabb e földtekén!