Rémület

Urát körbetáncoló árnyékot vetek
én, a gyenge lidérc, kapucnimba bukva
az elszenesedő emlékek alatt,
gyomromban az elemi vadság ráccsal takarva,
ki egyre csak azt várja, mikor lép rá a pocsolyára,
telve titkos, önző vágyakkal,
s olvadó markomból észrevétlen
kipotyognak az égő érmék,
míg fejem nap mint nap a párnára hajtom,
s tehetetlen követem a sínyomokat
a hófehér táj domborulatain
szemlesütve, védő ölelésben.