Az út porán magányosan barangolsz,
kutatva mérgeid mohón kiittad,
de mind, amit reád emelt a rút sors,
a kőszíved miatt lazán kibírtad.
Nem is puhult az éveid során meg,
dacolva vert tovább ezer viszállyal,
nem engedett szirének énekének,
kitartva akkor is, ha dőlt a támfal.
A rezzenetlen arcodon vad évek
megannyi girbegurba árkot ástak,
nem égtek arra holmi szenvedélyek,
nem is puhult bohó szelén a vágynak.
De lám, szülőfaludba visszatérve,
szemed homályosan tekint szülédre.
4 hozzászólás
Kedves Imre!
Tetszett nagyon!
Különösen:´köszíved´
“dacolva vert tovább ezer viszállyal,
nem engedett szirének énekének”
Gratulálok!
Barátsággal:sailor
Szép napot!
Kedves sailor,
köszönöm, hogy olvastad.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre! Igazán szép kötött verseket írsz. Elismerésem. Mostanában magam is próbálok szonetteket írni. santiago
Kedves Imre,
amikor olvaslak, mindig lelkifurdalásom támad “hűtlenségem” miatt, mert régen írtam már kötött verseket, talán egy év is eltelt azóta. Ennek ellenére továbbra is tevékeny vagyok a szabályok között, ilyenkor pedig föléled bennem szonettes énem. Nemcsak élmény ez a versed, hanem ösztönző is.
A rímeken még lehetne picit csiszolni, de kiemelem, hogy bravúrosan hozod a ritmust, igazodsz a kiejtés szerinti ütemekhez.
Bármilyen nehéz a téma, megcsodáltam ezt a szonettedet (is).
Köszönöm az élményt! 🙂
Szeretettel: Kankalin