| Ricarda Huch: Erinnerung
Einmal vor manchem Jahre Hoch überm Abgrund hing ich Fühlte nichts im Gemüte |
Ricarda Huch: Emlék
Hajdanán sok éve itt Tátongott szakadék szája, Nem volt olyan, min kibuktam, (fordította: Tauber Ferenc) |
| Ricarda Huch: Erinnerung
Einmal vor manchem Jahre Hoch überm Abgrund hing ich Fühlte nichts im Gemüte |
Ricarda Huch: Emlék
Hajdanán sok éve itt Tátongott szakadék szája, Nem volt olyan, min kibuktam, (fordította: Tauber Ferenc) |
11 hozzászólás
Feri, én is megcsináltam, majd küldöm…
Néztem a Bábelen a Képesét is,
szépen hangzik, de elég fantázia-
dúsan tér el az eredeti tartalomtól…
Üdv: Dávid
Dávid, igazat adok Neked. Eléggé eltér az eredeti tartalomtól. (de éppen belefér még a műfordítói szabadságba). Az első műfordítással kapcsolatos élményeimet egyébként éppen Képes Gézával kapcsolatosan szereztem, amikor félig gyerekként csodálattal olvastam, mire képes ez a Képes (ha jól emlékszem Villon-nál, ahol a francia nekem hiányzott, meg régi németeknél). Rilke borbolyás versét is csak tőle láttam még magyarul, mikor a sajátomat tettem fel. Szerintem igen nagy volt.
Aki a fordítói szabadságot szerintem megengedhetetlenül túllépi, az a maiak közül pl. Kolev András, aki ráadásul sok Traklt is fordított.
Kedves Feri!
Elszomorított, s nem először, hogy nem ismerted fel a vers ritmusát.
Felfoghatatlan számomra, hogy történhet ez meg német szakot
egyetemen végzett emberrel. Képes Géza jól és szépen lefodította ezt a
verset – ahogy a kánon megkívánja…
Barátsággal üdözöl Attila bá’
Ez bővebb választ kíván, kérlek klikkelj az alábbi, a Napvilág-on belüli linkre!
https://napvilag.net/cikkek/ajanlo/egy-kis-hangtan-muforditasokhoz-avagy-a-himrim-es-a-norim/
Kedves Attila Bá’,
elszomorít, hogy azt hiszed, nem ismerem fel a vers ritmusát.
1. A legnagyobb tisztelet hangján szóltam Képes Gézáról, akit a régi nagy MESTEREK egyikének tartok. Ugyanezt nem mondanám rá sok mai, magát nagynak képzelő műfordítóra.
2. A végzettségnek a minőséghez semmi köze, bár mérnökemberként ezt talán tudod.
3. Én még meg tudom számolni, hány versláb szerepel egy versben, s tudom, mi a jambus és trocheus közti különbség. A párduc esetében Te -úgy látom – erre nem voltál képes, hanem hirtelen ragaszkodtál a “magyar” füledhez az egyébként nagyon kánonhű elveiddel szemben, pedig jó néhány forrást felsoroltam, ami leírja, milyen versforma jellemző “A párduc”-ra. Ugyanakkor a magad véleménye mellett nem sorakoztattál fel senkit. De lehet, hogy ez a nagyság jele. A bölcsészeknek nem annyira tulajdonságuk a jó számolási készség. Ennek ellenére azért a 4-5-vagy 6 megállapítása nekem sem okoz nehézséget, Veled szemben.
3. A kánon igen relatív fogalom. Hegedűs Géza és Horváth János írásai bizonyára iránymutatók. Nem is vitatkoznék ‘en bloc’ róluk. Azonban egyes állításokkal mások is vitába szálltak már, és jó tették. Számomra is megkérdőjelezendő pl. az az állítás, hogy a ritmus mindenek előtt (ha közben a tartalom szenved csorbát), és hímrímet csak hímrímmel szabad visszaadni, nőrímet csak nőrímmel (ha ezt ők egyáltalán állítják).
4. Elszomorít, hogy ilyen levélváltásra egyáltalán szükség van. Én Téged nem bíráltalak, nem használtam sértő hangnemet., sőt külön e-mail-ben küldtem el a szintén nem sértő, segítő szándékú megjegyzéseimet, amelyek nyelvi félreértések tisztázására irányultak. De ha szeretnéd a nyilvánosságot, rendben.
Üdvözlettel
Feri
Kedves Feri!
Mi volt a sértő hozzászólásomban?
Nyugodtan hozd le itt minden fordításomról a véleményedet.
Semmilyen tekintetben nem vagyok híve a relativizásásnak.
A forma szerintem szent, amelyben sokféle módon lehet
– már amennyire egy fordtásban képes lehet erre az adott
nyelv és a fordító – a tartalmat visszaadni.
Napvilágos üdvözlettel Attila bá’
Kedves Attila bá’, erre én válaszolok.
Hogy mi volt sértő az előző hozzászólásodban, hosszas belső levélben elküldtem, még jóval az utóbbi bejegyzésed előtt. Idézek egy rövid részt:
“A “Felfoghatatlan számomra, hogy történhet ez meg német szakot
egyetemen végzett emberrel.” – sértő.”.
Lehet véleményt cserélni, lehet komoly kritikákat megfogalmazni, kiemelni az esetleges (vélt vagy valós) hibákat, de személyeskedő, másokat lekicsinylő, bántó hangnemnek nincs helye a Napvilágon.
Kérlek, tartsd ezt tiszteletben!
Kedves Attila Ba”,
valakinek itt láthatólag szövegértelmezési problémái vannak. Nem nekem. Ez a fajta visszakérdezés azért erősen kimeríti az orcátlanság fogalmát. Nem baj, értem, ha Te nem is.
Napfényes tisztelettel
Feri
Nálam a német eredeti ritmikája (nekem a “tititája”)
az alábbiak szerint jött le 7-8-7-8/ABAB-rímképlet mellett:
Tátiti-táti-táti,
Tátiti-táti-táti-tá
Szerintem magyarra fordítani is ezzel az ideális tititával a legcélszerűbb, de a műfordítói szabadságba más is belefér nyilván. A sorvégeken is így szerencsésebb a nő- és hímrímek használata. Persze, az én fordításom sem tudta ezt az idealizmust tökéletesen követni… Attila fordítását erről a versről még nem láttam, de gyanítom, hogy ő is valami hasonló ritmikával operált vagy operálna…
Őszintén szólva nem nagyon törődöm az elmélettel, hanem – 70 éve zenész lévén – inkább a fülemre hallgatok…
A fordítói szabadság persze sokféleképpen értelmezhető. Nádasdy Ádám pl. érvel a vaskalapos kánon ellen, és lehet, valamikor ő lesz a kánon. Az érveit azért én meghallgattam/elolvastam. Nádasdy “Isteni színjátékában” pl. bízott/bízik a Magvető kiadó, pedig deklaráltan nem rímekkel fordította, ami a babitsi kánon ellenébe megy.
Baj akkor van, ha magukat szaktekintélyeknek tartó nagy magyar fülek nem érvelnek, hanem kinyilatkoztatnak. Kinyilatkoztatnak a valódi nagyok nevében, akik ezt nem tették, hanem érveltek. Ilyenekkel egyébként kár is vitázni, hiszen a kommunikáció – mint tudjuk- nem lehet egyoldalú. Érvre a válasz nem lehet kinyilatkoztatás, inkább csak ellenérv. Az érvelés határához elérve következik a kinyilatkoztatás – és ezzel megszűnik a kommunikáció.
A lényeg azonban az asztalra letett alkotás. Hogy kinek mit sikerült figyelembe vennie a végső műhöz, és az milyenre sikeredett, az látszik (meg hallatszik) rajta. Persze, ehhez hozzáértő fül is kell.
Csak hallottam arról, hogy Nádasdy az Isteni színjátékot újra-fordította, de hogy azt deklaráltan rímtelenül, ezt nem tudtam. Nekem az a versforma tetszik, amit Babits csinált, és még Baranyi Ferenc is követett. De kétségtelen, hogy az utóbbi évek “Szép versek” köteteiben egyre kevesebb a kötött/formakövető versek részaránya. Még a hajdan “formás” költők is rájöttek, hogy a szabadverssel kevesebb a gond, könnyebb ilyet írni. És a mai olvasó fiatalabb nemzedék nem is nagyon igényli a “szabályos” verseket, mert úgy sem akarja kívülről megtanulni, olvasni meg egyszerűbb a kötetleneket. Talán a zenében jártasak, zenészek igényelnék a rímes dolgokat, mert szabadverset megzenésíteni és azt fejből énekelni nem lehet igazán szórakoztató… Letenni az asztalra, az ma már nem minőség. Megjelentetni pedig pénz és kapcsolatok dolga… Ahogy Picasso nevet szerzett, fokozatosan leszokott a munkaigényes alkotásokról… A kötetlen művek kötetlenre fordítása szintén kényelmesebb dolog…