Én kicsi leányom,
szomorú virágom,
szellő fújja álmod,
nyomát sem találod.
Szemedben bánat ég,
szíveden fagyos jég,
mosolyod nem lelem,
mi baj van gyermekem?
Csicsija, babája,
fájón tör sóhaja,
dermeszti lelkemet,
megrémít engemet.
Didergő éjszakán
magány lába nyomán,
bolyong a gondolat,
álmokat fojtogat.
Vinnélek messzire,
Boldogság-szigetre,
ott hol a remény él,
bánatnak lába kél.
Csicsija, babája,
két karom ringatja,
szelíden átölel,
minden bajt elterel.
8 hozzászólás
Kedves, szép "ringató".
Szeretettel
Emese
Nagyon szép!
Kicsit szomorú.
Örülök, hogy ismét olvashatom versedet!:)
Gratula!
Barátsággal:Zsolti
Kedves Judit!
Szép a versed, és anyaként mélyen átérzem… A legjobbat szeretnénk a gyermekeinknek, és tényleg fáj, ha szomorúnak látjuk… Ilyenkor nem számít, hogy kicsi még vagy már nagy, csak az, hogy megvigasztalódjon…
Szeretettel: barackvirág
Kedves Judit!
Szerintem is igen szomorú a szülőnek ha a gyermeke bánatos, főleg az anyának.
Öleld meg, és tudni fogja, hogy nincs egyedül.
Tetszett a versed.
Üdv: harcsa
Versedben az anyai szeretet fájó pillanatai, igen, amikor gyermekünket nem látjuk boldognak mi anyák, duplán szenvedünk. Szomorú szép vers.
szeretettel-panka
Kedves Judit!
Köszönöm ezt a kedves "dalt"! A nagyim juttatta eszembe…
Szeretettel olvastam: Tünde 🙂
Köszönöm, hogy olvastátok!
Szeretettel, Judit
Szomorúan szép versedet a szeretet féltés járja át.
Szeretettel olvastam: oroszlán