Kerget a különös valóság le a pincébe,
Lépcsőkön át rohanok a dohos kis helyiségbe.
A végtelenség végén feltűnik a füstös faajtó.
Lebénult lábaimért egy kiáltás kapkod a Föld alól.
Már hallom odalent a halk, hívogató zenét.
Lassan lemegyek, szemeim bezárva néznek szét:
Látom ott a bárpultot, mögötte a poros CD-ket.
Alakok formálódnak a homályban: Téged kereslek.
Ráeszmélek újra, soha nem látlak Téged ott.
S a pincéből eltűnve megint hozzád indulok,
Lábaim nem érik a földet, szállok a levegőben –
Így menekülök Hozzád, a könnyektől hangos temetőbe…
2 hozzászólás
Szép megemlékezés a szeretett barátról. Átélt emlékfoszlányokkal. Nekem tetszett!
szeretettel-panka
Köszönöm!