Kezdetben vala a sötétség.
A semmi, nap nap után.
Köd-katlanon keresztül
Derengő kékség.
Hűlt szerelmek nyomán tátongó
Reménytelen mélység,
A jövő.
Aztán felhőfátyolon átragyogó fénysugár
A szó.
Az elveszített érzés.
Reszket bennem a lélek.
Még élek.
Roncsolt vénán át, csöpög a szer,
Gerincbe reccsenve hatol a tű
Klórszagú románc,
A szívem még ver.
És ennyi most elég.
Elég a gondolat,
Indulok.
De érted visszafordulok.
A némafilm, pereg.
Ha most itt lennél, mit kezdjek veled?
Vergődve próbál felállni bennem a lélek.
Te csak egy kép vagy.Mégis minden.
A láncszem, ami összeköt, a furcsa, és groteszk dologgal,
Amit úgy hívnak:élet.
Románc
By ariadne
4 hozzászólás
Kedves ariadne,
többször kell elolvasni, ízlelgetni versedet, míg az ember ráérez a szépségére.
Ha ezt megtesszük, kivirul, mint bimbóból a virág.
Gratulálok.
Kedves Irén :)))
Köszönöm, és megtisztelő az értékelésed.
ölellek:ariadne
Kedves Ariadne!
Mély szomorúságot érzek soraid közt, amit nem mondasz ki teljesen, csak sejtteged.
Szép szavakba próbálod brkolni azt, amit kimondani nem akarsz. Talán az utolsó mondatod mutat számodra valami kiutat? Én is többször olvastam át, jó fogalmazással, magyarsággal megírt minden sorod, hibátlan.
Szeretettel: Kata
Tetszik a ritmusa, a melankóliája.:) Ez az első mű, amit tőled olvasok, de többre buzdít.:)