Éjfél van, és én fekszem az ágyban.
Hallod? Csönd van, itt élek a mában.
A testem itt van, gyere, érintsd meg!
S hogy a gondolataim hol leled meg?
Keresd őket, de ne kutass sokat!
Nincs meg? Hát nem találod önmagad?
Mi másra gondolhatnék ilyenkor?
Nem mintha megszűnnék rád gondolni bármikor.
Te kerested a gondolataim,
én kereslek, a szívem feléd int.
Megtaláltalak, hisz itt vagy közel,
közel vagy itt, az emlékeimben.
Behunyom a szemem, rád gondolok,
érezlek, látlak, hallom a hangod.
Érezlek? Igen. S hogy hogyan?
Hát az illatodat érzem.
És hogy hozzád érek-e? Á, dehogy!
Ha meg is tettem valaha valahogy,
az csupán véletlen volt
vagy lopva történt dolog.
Szorul a hurok, jaj megfulladok!
Így érzem sokszor, ha rád gondolok.
Megfulladok, hisz egy kín gyötör:
közel vagy hozzám, mégis gyötrődöm.
Szenvedek, mert fal választ el tőled,
gyere, segíts! Egyedül nem megy! Romboljuk le!
A kezdés nagyon nehéz lesz, hidd el!
Vajon te vagy én? Nos ki kezdi el?
Melyikünk lesz az, aki megteszi
az első lépést, a falat lebontani?
Látod? A kőfal erős. Vigyázz!
Vigyázz, mert nehéz akadály!
Óvatosak leszünk, de bátorság!
Nem szabad megrettennünk, kitartás!
Kérlek, ne veszítsd el a reményt
én sem fogom, pedig sokszor nehéz.
S ha te nem akarod lebontani
köztünk a falat, mert gondolataid
más úton járnak, tégy másképp bátran.
Ha jövőmben nem is, emlékeimben ott vagy.