Magányos galamb néma esti szürkület,
a kopár tengerré hullámzó égbolton,
elröppenő időben gubbaszt reményem,
maradt megtört szív jeges tövisek között.
Meggyötört szárnyaimon homokvárra épülő vágy
repíti magasságokba megbotlott bűneim,
turbékolva kérőn, hozd vissza Istenem nekem
az elfolyt életem kenyerét, borát, vidd bánatát.
Begytejjel táplált fészeklakó gyümölcsöm,
tanítottalak együtt repülni fényben,
szent madaram, életem értelme lettél.
Szél fúj bennem egy hangot, már oly messze jár,
megcsorbult lelkem visszavár, vissza találj
míg törött szárnyam örök messzeségbe vágy.
6 hozzászólás
Kedves Éva!
Nagyon tetszett szívböl jött írásod!
Nagyon szépen fejezted ki a végén:
"míg törött szárnyam örök messzeségbe vágy."
írásod értelmét!
Szeretettel:sailor
Köszönöm kedves sailor megtisztelő látogatásod. Éva
Kedves Éva!
Olyan érzéseim vannak, hogy nem csak magadról írtál, de minden középkorú asszony eljut végül ezekhez gondolatokhoz. Vagy lehet, csak rám talált a versed? De nagyon!
Szeretettel:
Ylen
Kösznöm Ylen Morisot! Kicsit enyhíti érzésem, hogy megérintett, velem érzel. Az Anyák hasonló érzésekkel. Éva
Elgondolkodtató, szép, érzelmekre ható verset írtál kedves Évike!
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm Icu! Szeretettel. Éva