Visítva kelt ma a Reggel,
szörnyű szózatot zengve.
Átkos, fekete lelkeket űzött
el mellőlem.
Vigyáztam én is a Csendre
ne zavarja ásításom a
virradó Időt.
Ő nem engedett el engem.
Blúzomba kapaszkodva
utazott velem.
Majd leugrott, átpattant
egy másik székre,
és csibészes pajkossággal
egy másik asszony ölébe zuhant.
Elcsattant egy áldomás, és ő
kacagva visszabújt ölembe.
Figyelte a nap első sugarait
az eltűnő falak mögött.
Szemöldökét megvonta,
vállat rándított, és vinnyogva
otthagyott, mint anyja az akkor
szült Magzatot.
6 hozzászólás
Szép hasonlatok, megszemélyesítések viszik az olvasó képzeletét, hangulatát, s a versedben mindvégig. 🙂
Üdv.: Alberth
Kedves alberth, köszönöm, hogy olvastad. Örülök, hogy tetszett.
Ej ez a rossz kedv, hogy hogy tud vándorolni. Nagyon tetszett!
Barátsággal Panka!
Köszönöm, hogy olvastad:))
Kedves Mónika!
Hagyjon is ott Téged az a fránya rosszkedv.Meg hát engem is:-))) Érdekes megközelítés,tetszik.
Szeretettel:Selanne
Igazad van! Engem gyakran ural, de remélem te megszabadultál tőle:))
Köszönöm, hogy elolvastad.