Volt idő, mikor sajogtam érted,
mára csendesült a vágy utánad,
néha még a lelkem arra ébred,
átkarolja mindenét a bánat.
Ám olyankor arra gondolok, hogy
boldogabb vagy és akár a sólyom,
elrepülsz a régi álmainkhoz,
lángjaik parázsa el ne múljon.
És ha majd az új nyarunk közelgve
tűzvirágokat terít a télre,
vágyainkra hátha újra kelne
volt ölelkezéseink reménye.
Addig álmodón, vacogva állok,
lét határait vadul feszítve,
jöjjenek sietve hát az álmok,
és ha kell, sajogjak újra érte.
3 hozzászólás
Kedves Imre,
gyönyörű ez a versed, és kiválóan választottál a tartalomhoz formát.
Remek trocheusok, kiemelik mondanivalódat, csodájára járok.
Hozzád mindig érdemes betérni, a kötött formák mestere vagy.
Van itt mit tanulni, örömmel teszem.
Gratulálok, és köszönöm az élményt! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Hálásan köszönöm soraidat, számomra mindig felemelő, ha meglátogatsz.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre!
Nagyon szépen kifejezted a ´sajgást´:
“néha még a lelkem arra ébred,
átkarolja mindenét a bánat.”
Gratulálok:sailor
Szép napot!