Ablakomon kacsingat be az arany félhold,
pulzáló parányi csillagok, a ragyogó fény,
mélykék, úszó felhő, ami lágyan áthalad,
bársonyosan, titokzatosan, éjszaka csendjén.
Sóvárgok hozzá, ahogy nézek az ég felé.
Hatalmas ez a világűr, benne milliárdnyi
csoda, én és te a része vagyunk: múltjának,
jelennek s a jövőnek. Jó birtokolni, látni.
Ó, Világűr, súgd meg nekem a titkaidat,
hisz végtelen vagy, s tele élettel, bölcsességgel!
Úgy vágyom arra, hogy lágyan megérintselek!
Ahogy ámulattal nézlek, harmóniád érzem,
sőt oldódik fájdalmam s örömbe folyik át.
Hallgatlak téged. Szótlan vagy, mégis, többet mondasz
minden szónál. Kézen fogsz és vezetsz utamon,
segíts, hogy értselek, talán egy titkot megosztasz?
2 hozzászólás
Kedves Zsuzsa!
Elmélkedésed nagyon tartalmas, szép költői szavakkal tetézett. A rímjeid (általában abab). Ezeknél azonban lehetne javítani, ugyanis itt-ott a mély és a magasabb hangzásokat nagyon egyszerűen lehetne javítani, ugyanis a következő sorokban található szavakat cserélni lehetni! Próbáld meg. Én sokszor az átolvasáskor ezt teszem, s így könnyebb javítani a rímeket.
Ettől függetlenül versed nagyon tetszik, sokat jelent, hogy a hagyományos módszerekkel szerkeszted a verseidet.
Szeretettel olvastam, mert így, ahogy van, tetszik nekem.
Kata
Kedves Kata! Köszönöm szépen építőjellegű kritikád, köszönöm és megfogadom tanácsod 🙂 Zsuzsa
A gratulációt is köszönöm 🙂