Ülök a semmi közepén.
Únom magam, mit csináljak?
Csak a semmi van, s benne én.
Sehol egy növény, vagy állat.
Csak összezárt fény és árnyék,
folyékony, s szilárd egyveleg.
Hidegen fénylő sötétség.
S mindez egy pontban szendereg!
Fantáziám életre kel,
hirtelen a pontra bökök.
Varázsujjam szikrát lövell,
S bolyonganak felhők, ködök.
Nagy robajjal tágul minden,
a sötétet fény osztja fel.
Izzó csillagok születnek,
s bolygókat szülve szállnak el.
S ím, megszületett a Világ!
Benne az idő vajúdik.
Élet szökken az anyagba,
és a tökélyről álmodik.
Mindig csak egy pici lépés,
míg megjelenik az EMBER.
Innen már csak az a kérdés,
mi legyen a jelennel?
Mert az ember olyan fajta,
kutakodik, keresgél.
Milyen jövö múlik rajta?
Világunk vajh' meddig él?
Hisz az ember ott ücsörög
a nagy mindenség közepén,
varázsujjával motoszkál
egy nagy piros gomb tetején.
3 hozzászólás
Hát ez …nagyon jó…ahogy ezt felépítetted, a semmiből a piros gombig, le a kalappal!!!
Gratulálok!!!!
Üdvi:dp.
Kösz Dini!
Ötülök, hogy tetszik!:-))
Üdv:dodesz
Tiszteletem, Dodesz!
Épp ugyanazt akartam mondani, mint az előttem – röpke 10 esztendővel – szóló: ahogy ezt fölépítetted a semmiből a piros gombig… tényleg nem semmi.
Üdvözlettel: Laca 🙂