Hogy ne lásd, mi vagyok,
Sminkelem magam, akár a nagyok.
Hibáimat nem akarom, hogy lásd,
Festék takarja arcom, s testem hosszú palást.
Feketével szemem mutatom,
Pirosítóval valós színem takarom,
S míg barnából vörössé lesz dús hajam,
Lassan-lassan elveszítem önmagam.
Már mosnám, csak mosnám a sminket
Bőszen magamról, igaz tekintet
Hadd nézzen rám büszke szemmel,
De nélküle már teli vagyok félelemmel.
Tán eltelik közben a nyár, és ősz fordul télbe,
Én azért itt ülök, sminkben talpig, de remélve,
Hogy mint a halacskáit kereső bús, vén halász,
A sok réteg alatt talán megtalálsz.
4 hozzászólás
Szia! jajj nagyon aranyos a versed! De nem minden a külső meg a smink,aki szeret az önmagadat szereti és nem azt aki egy álarc mögött vagy! Szerintem nincsa mindig szükség a sminkre inkább csak alkalmakkor kell! Nem kell félned megmutatni sz igazi önmagad!
🙂 kösz, de szerencsére nem rólam szól. én nem vagyok nagy sminkelős.
Szomorú, ha valaki nem tudja felvállalni önmagát, és csak azért tetteti, hogy másvalaki, hogy másoknak megfeleljen. Fogadja el ez a valakid saját magát, és csak utána próbálja meg az igazi énjét elfogadtatni másokkal. Az őszinteség csodákra képes… Azt viszont hiába várja az ember, hogy az álca alatt megtalálják a valóságát. Erre csak az képes, akit nagyon közel enged magához, de ha fél megmutatni magát, ki lesz az, akit erre érdemesnek talál?
átadom 😉