Sorok fogságában I.

1. szakasz

Amilyen a sors, olyan a gondolat,
kusza, bogozhatatlan, s egy perc alatt
változtat életet, embert, sorsot,
hol rosszat hoz nekünk, hol jót,
ami valakinek nem esik jól,
a másik élete talán arról szól,
s míg egy kérdi: miért kell,
a másik egy árva szót sem felel.
Kétségek közt vergődve lelkünk tutaján
mohón vágyakozunk csak egy korty fény után,
várjuk a percet, s nem kell akkor más,
csak egy utolsó, nagy nekirugaszkodás.
Bátorság, kitartás! ezzel hajtjuk magunk,
minden lépés mögött a bukás réme lapul,
mégis mindegy régen… törtetünk tovább,
s nincs senki, ki azt mondaná: megállj!

2. szakasz

A lélek, mint sötét éj, nem válogat,
maga formál át emberi sorsokat,
s lehet, ellen tudnál állni még,
nem hagy neked egy csepp kis esélyt.
Szeresd, tiszteld… mind ezt mondja csak,
de mikor elfordulsz, durván hátba csap,
s ha panaszod megtalálja őt,
megölel, s hátadba vág egy éles tőrt.
Előbb-utóbb rájössz, csak üres szó,
amit egymás közt, szemedbe nézve mond,
becsap téged, s kegyetlenül kihasznál,
és ha nem fogadod el ezt, meghaltál.
Tudat alatt talán jobb életre várva
hajszoljuk lelkünket újabb nagy csatákba,
s míg a cél egyre távolodik tőlünk,
annál merészebben visszük vásárra bőrünk.